2017. augusztus 16.
A nyár legnépszerűbb meteorraját csodálatosan tiszta égbolt mellett, Dalmáciában vártam.
„A felvillanásoknak valójában nincs közük a csillagokhoz; hanem ezek a világűrben keringő apró kövek, porszemek, amelyek a Föld légkörébe érnek, ahol a nagy sebességük miatt izzanak fel és égnek el” – magyaráztam azoknak a gyerekeknek, akikkel együtt vártuk a hullócsillagokat. A maximum éjszakáját családommal és barátainkkal kint töltöttünk a tengerparton fekve, és a déli irányba fordulva vártuk a meteorokat. Honfitársainkkal ellentétben nekünk szerencsénk volt az idővel; míg itthon csak szórványosan lehetett egy-egy hullót látni a felhők között, addig mi a Brac szigete feletti Tejútban gyönyörködtünk, igaz, kitartóan fújó szél mellett. „Én már annyit láttam, hogy többet egyszerűen nem tudok kívánni” – mondta bájosan kisebbik lányom a népi hiedelem kapcsán.
Ebben az évben a viszonylag korán kelő Hold jelenősen redukálta a meteorzápor nyújtotta élményt; égi kísérőnk fél 11-kor kelt, így idővel mind a halványabb rajtagok, mind a Tejút fényét elnyomta. Legszebb pillanatok azok voltak, amikor már felkelt a Hold, de még alacsonyan járt a horizont felett, és a tájat csak enyhén világította meg. Ekkor villant fel a mellékelt Perseida is, zöldesből, narancsosba hajló, a rajra jellemző színárnyalatban. Fényessége hozzávetőleg -4 magnitúdó volt; majdnem elérte a ragyogó Vénusz látványát. Az éjszaka folyamán közel három órát fényképeztem; a sorozatfelvétel számos meteort rögzített, amelyek közül ez volt a legmutatósabb darab.